A haditengerészeti repülés már az 1900as évek elejétől része az angol hadseregnek, 1964 óta pedig saját múzeuma is van - a Fleet Air Arm Múzeum Yeoviltonban.

Yeovilton amúgy egy kis falu Somersetben, kb 2.5 (erősebb forgalomnál 3) órára a gatwicki reptértől. Sok érdekesség nincs is itt, kivéve talán a ma is aktív haditengerészeti repülő bázist (Royal Naval Air Station), ahova minden évben egyszer egy repülőshowra beengedik a látogatókat és a haditengerészeti repülés múzeumát. 

A múzeumba egy négyfős családnak közel 40 font a belépő, de ezért a pénzért Európa legnagyobb haditengerészeti repülő parkját láthatjuk. Jelenleg 102 gépet tartanak megtekinthető állományban, de minden évben tovább nő a repülőgéppark. A Fleet Air Arm azonban nem csak múzeum: egy teljes hangárt szentelnek egy anyahajó-élménynek.

Más repülőgép vagy hadtörténeti múzeumokkal ellentétben, a Fleet Air Arm teljesen fedett, ami a brit időjárás ismeretében minimum örvendetes. Minden repülőgépet a 4 hatalmas hangárban találtunk, de a belépéskor kapott ajánlóban ennek ellenére esős időre való programokra is felhívták a figyelmünket. A hangárok nemcsak nagyok, hanem emeletesek is, szóval lépcsőzésre felkészülni:-)

Ha valakit tényleg érdekel minden repülő, érdemes a 10 órai nyitásra érkezni, mert délután, ősztől tavaszig, relatíve korán bezár. A látnivaló pedig rengeteg. Kötelező haladási irány nincs, de a hangárok úgy vannak összekötve, hogy nem lehet ide-oda ugrálni közöttük. Bár a kollekció kicsit kaotikus, a hangárokat igyekeztek tematikusan berendezni. Viszont anyahajó-modellekből rengeteg volt, mindenhol. Megbontott, félbevágott, vagy csak beüvegezett repülőgépmotorból illetve torpedóból is nem kevés hevert elszórva a hangárok között.

• 
• 
• 
• 
• 

Belépéskor rögtön egy kis szélcsatornás játék fogadott bennünket. Majd az 1. Hangárban a tengerészeti repülés 100 évét próbálták meg pár gép segítségével összefoglalni. Valamiért a Falkland-i háború gépei és sztorija is itt kaptak helyett. Innen átsétálva a 2. Hangárba már inkább a brit és amerikai repülőgépek domináltak, főleg a második világháború és a koreai háború idejéből. Viszont itt volt egy külön szekció a kamikázéknak is.

A 3. Hangárban aztán az egyszerűen döbbenetes HMS Ark Royal anyahajó-élményben lehetett részünk. Kinyílt az ajtó, beszálltunk egy helikopter belsejének tűnő helyiségbe, ahol aztán némi "repülést" követően leszálltunk, és a másik ajtón keresztül kiléptünk az anyahajóra. Láthatóan rengeteg erőfeszítést tettek bele, hogy minél hihetőbben rekreálják az anyahajó fedélzetét a rajta utazó repülőkkel, munkaállomásokkal, és egy sztorit, amiben nem mellesleg egy valódi, ámde ma már hatástalanított, 200 kilotonnás atombomba is szerepelt!

 A múzeum utolsó része már főleg a 21. századról szólt, de volt itt egy újabb rész a falklandi háborús bevetésekről is. No meg persze a showstopper: a Concorde. Nekünk ugyan ez már nem volt akkora hatalmas élmény, hiszen Duxfordban és Brooklandsben is találkoztunk eggyel. Az ő madaruk annyiban különleges, hogy ez a Concorde 002, az a gép, ami 50 évvel ezelőtt a tesztrepüléseket másodmagával megkezdte. Utolsó útján Yeoviltonba repült, ide a múzeumba, 1976 júliusában. A belsején végigmenve így a tesztfelszereléseket is láthattuk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A hangárokkal szemben a Swordfish étterem található, és van egy nagyon klassz boltjuk is, kiváló repülés tematikájú könyv és model választékkal. Érdemes tartalékolni rá némi időt és persze pénzt:-)

A múzeummal átellenben található a Cobham Hall - a tartalék múzeum, ahol még további vagy 30 gép, meg rengeteg kapcsolódó dokumentum, tárgy található. Sajnos, azonban ennek nincs állandó nyitvatartása. Csoporttal látogatható elsősorban, egy négyfős család ehhez kevés, de évente minimum 1 napra kinyitja a kapuit a nagyközönség előtt is. Sajnos, pont nem akkor, mikor ott jártunk.

  

Mi kötheti össze a Gátrobbantókat (Dambusters) és Viktória királynő kedvenc miniszterelnökét, Disraelit?  

Egy közel ezeréves, a buckinghamshire-i lankák között eldugott birtok és a rajta álló vidéki kúria.

Hughenden a Buckinghamshire-ben található kevés teljes egészében látogatható kastély egyike, a Londontól kb. 35 mérföldre található High Wycombe-ban van. A második világháborút követően lett National Trust birtok.

Számunkra attól igazán érdekes, hogy Benjamin Disraeli, Viktória királynő kedvenc miniszterelnökének háza volt. Olyannyira kedvelte, hogy az egyébként nagy nőcsábász Disraelinek hol hóvirágot, hol kankalint küldetett az Osborbourne-i palota kertjéből. Miután Disraeli meghalt, Viktória királynő a Westminster apátságban emeltetett neki egy szobrot (aminek az értékéből kicsit levon, hogy legnagyobb ellensége, Gladstone mellett állhat az örökkévalóságig), és a királynői többesből is kiesett, mikor róla írt: "sosem volt ennyire kedves és elkötelezett miniszterem". Disraeli egyébként ezidáig az egyetlen zsidó származású miniszterelnök a brit birodalom történetében - már csak ezért is különleges, hogy a Westminsterben áll a szobra.

Először a falazott kertet tekintettük meg, ami útban esett a parkolótól. A rovarszálló (bug hotel) nagyon tetszett a gyerekeknek és egy Glorious Food (Dicsőséges/Nagyszerű Ételünk) kampánysátrat is találtunk a kert közepén. Egy néni elvetendő magokat, recepteket, meg egyéb hasznos dolgokat osztogatott, mint például egy szezonális zöldség-gyümölcs útmutatót: mikor mit kell venni, hogy csökkentsük az étel által az asztalig megtett kilométereket.

Lehetett volna csatlakozni egy vezetett túrához is a házban, vagy a ház körül, de inkább a szobákba kitett leírásokat, képeket nézegettük, a teremőrökkel beszélgettünk - mindenki nagyon segítőkész volt, és a saját tempónkban jártuk be a kastélyt.

Disraeli meglehetősen színes egyénisége az egész házon átsugárzik: mindenfelé idézetek, képek, könyvek találhatók róla, tőle, vele. 12 évvel idősebb feleségét a pénze miatt vette el, ami megint csak meglátszik a házon (élénk színek, drapériák mindenütt), de nagy szerelem lett belőle - számos szeretője ellenére (vagy éppen azért). Nemcsak politikus volt, hanem termékeny író is. Saját bevallása szerint, ha elfogyott a pénze, írt egy könyvet. Hogy a nők mit ehettek rajta? Leginkább az időskori Major Tamásra hasonlíthatott a róla fennmaradt képek szerint  - szóval marad a belbecs:-)

A könyvek szeretetét édesapjától örökölhette: jelentős könyvtára ma is megtekinthető. Akárcsak az a szék is, ahova Viktória királynő ült, mikor egyszer itt ebédelt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Hughendennek azonban volt egy kevéssé ismert története is: olyannyira titkos, hogy a második világháború után 60 évvel derült csak ki. 

A II. világháború alatt Hillside fedőnéven az ellenséges területek térképeinek készítői dolgoztak itt legnagyobb titokban. Bár Hillside első helyen szerepelt a náci repülőgépek bombázási listáján, soha nem érte találat, mert nem fedezték fel. A Gátrobbantók csapatának is ők készítették a térképeket. 

A Hughenden birtok területén, a korábbi jégveremben, rendezték be a térképkészítőbázist és ügyes, fiatal kartográfusokat hoztak. A jégveremben kialakított sötét szobában ki lehetett próbálni a térképkészítők által használt eszközöket, módszereket, és elolvasni a faliújságjukat. Egy korabeli dokumentumfilmekből összevágott kisfilmet is megnéztünk a térképkészítőkról. Szinte elképzelhetetlen, de közel százan dolgoztak itt a csúcsidőszakban. A térképfigyelő, feldolgozó és készítő csapat gyakorlatilag 24 órás szolgálatot adott, de jutott idő egy kis vidámságra is. Az újoncokat ice bucket challenge-dzsel (jeges víz kihívással) fogadták.

Churchill és a katonai vezérkar számára ideális volt ez a helyszín: közel Londonhoz, de mégis távol a bombázásoktól. Illetve kényelmesen közel a High Wycombe-ban állomásozó Bombázó Parancsnoksághoz (Bomber Command).

A kúriában idén nyáron új, eddig nem látogatható, szobákat nyitottak meg, hogy a térképkészítők sztorija, melybe közel egy évtizednyi kutatást tettek, végre megelevenedhessen.

Ha jó az idő (ha nem, akkor is) érdemes a hatalmas parkban található több kijelölt túraútvonal közül is végigjárni egyet. Mi egy közepesen hosszút választottunk, és a szép napsütésben végig is ballagtuk. És van egy klassz antikvár könyvesboltjuk is!

Amikor a windsori Legolandban voltunk, úgy éreztük, hogy szinte csak turistákkal van tele. Chessington teljesen más. Mint, amikor egy olasz kisvárosban az ember egy sarkon befordulva véletlenül egy kockásterítős helyen köt ki - ide tényleg inkább a helyiek járnak. Pedig közelebb is van Londonhoz, meg nagyobb is, mint Legoland.

Chessington legnagyobb része vidámparkként definiálható, de van benne egy nagy állatkert, élő showknak és egy Sea Life akvárium is, no meg 2 hotel és egy csilivili glamping park. A park hivatalos területén kívül található egy 2 pályás erdei kalandpark is, ehhez nem kell a vidámparkba belépőt venni.

Reggel mindig nyitásra mentünk, hogy tényleg mindent ki tudjunk próbálni, amit szeretnénk. A vidámpark maga is hatalmas, 10 különböző témájú birodalomra oszlik, mindegyikben több szórakozási és tematikus étel-italfogyasztási lehetőség van. 

Amikor először mentünk, még nagyon csodálkoztunk, hogy nyitáskor már csak a 3. overflow parkoló végén van hely, illetve, hogy záráskor kifele jövet meg azt láttuk, hogy a negyediket is megtöltötték. De akárhányszor mentünk, ugyanez volt a helyzet. A Merlin pass-unk miatt nem kellett a bejárathoz sorban állni, de a sorugróhoz igen. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Először sorugró (Fast Track) nélkül álltunk be a Dragon's Fury-hez, de bár egész rövidnek tűnt a sor, végül 3/4 órát álltunk sorban. (mondjuk megérte...:-)) Úgyhogy ezután rögtön visszamentünk és vettünk egy sorugró csomagot. Rengetegen vannak mindig, mindenhol, de jobbára eloszlott a tömeg a park területén. Amit viszont tényleg meg szeretnénk aznap csinálni, arra érdemes sorugrót venni, hogy biztosan beleférjen. Többféle tematikus csomag van, vagy egy mindentvivő, szuperász csomagra is be lehet ruházni, ha van erre a célra minimum fejenként és naponta 63 fontunk.

Felnőttként is fantasztikus Chessington, hát még gyerekként. Volt rengeteg kedvenc játékunk/pályánk, ahova azóta már többször is visszatértünk, és valószínűleg még vissza is fogunk. Abszolút kedvenc volt a Zufariban található teherautós afrikai szafari, és a Wild Asia részen levő Kobra. A Kobra azóta is a bátorságpróba mértékegysége nálunk: apa csak akkor mert felülni, mikor a család többi tagja már kétszer bizonyítottan túlélte. Nemcsak mindenféle nehézségű pályák, hanem klasszikus vurstli kellékek is voltak: többféle körhinta, zsetonos egyéni játékok, dodzsem, halászós játékok, stb.

• 
• 
• 
• 
• 

Showból is többféle volt: a vidámparkban, az állatkertben és az akváriumban is folyamatosan mentek egész nap. Főszezonon kívül sokkal kisebb a választék, de a minőség ugyanaz. Érdemes legalább 1-2-re beülni, és nemcsak a félórányi pihenés miatt, bár a nap vége felé már az sem elhanyagolható csáberővel bír.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Parkolójegyet kifelejövet, a park bejáratánál lehetett venni. Tartalékolni kell rá 4 fontot, vagy előre is meg lehet venni online. Ez a normál parkoló ára, a bejárathoz legközelebbiben 10 font egy napra a parkolás. De busszal és vonattal is könnyedén elérhető London belvárosából.

Gosport Portsmouthtól egy köpésre van, a történelmi dokkokról pont rálátni - persze, csak ha szép az idő. A leggyorsabb útvonal légpárnás komppal teljesíthető, kb 10-15 perc. Autóval viszont félóra az út, mert meg kell kerülni az egész öbölt. (Cserébe ingyenes a parkolás!)

Hogy miért érdemes mégis átmenni ebbe a közel 90 ezres, jellegtelen, vasútállomás nélküli városba? Gosportban található a Királyi Haditengerészeti Tűzerő Múzeuma. Mondhatnám, hogy mágnesként vonzza a hímneműeket, de ez nem lenne igaz. Még a mágnesnél is erősebb.

III. György király 1750-es rendelete alapján vásároltak meg egy közel 40 hektáros területet meg egy hajókikötőt Jane Priddytől meg egy fareham-i plébánostól. 7 év múlva, némi átalakítások után el is zárták a nép elől, és több, mint 200 évig így is maradt. Ugyanis itt került kialakításra az egyik legfontosabb királyi lőszerlerakat. Fénykorában akár 450, 45 kg-os lőporos hordót is simán lehetett itt találni, és például az HMS Victory is itt töltötte újra a lőszerkészleteit.

Valójában a Priddy's Hard, a múzeum és az akörüli terület is, nagy része a Portsmouth Naval Base Property Trust tulajdonában van, akárcsak a Portsmouth történelmi dokkjai. A tűzerőmúzeum a National Museum of the Royal Navy múzeumcsoporthoz tartozik.  

Maga a múzeum, bár egyszerű vöröstéglás épületegyüttesnek néz ki, elég masszív: 8 láb vastag falakat építettek több, mint 3 millió téglából. A hely szelleméhez híven a XVII. századtól a XX. századig nemcsak a hely hadtörténeti vonatkozásait, hanem a haditengerészeti lőszerfajták fejlődésének és tárolásának történelmét is igyekeznek lefedni. Közel sem unalmasan. Kicsit zegzugos, de a bejárásban egyértelmű iránymutatás segít: a piros nyilakat kellett követni.

A múzeum elég erősen kezdődik: a bejárat felé vezető úton, még szabadtéren találkoztunk egy Sea Dart légvédelmi rakétakilövővel, meg egy négyhüvelykes Mark tengerészeti ágyúval. A múzeumba való belépéskor aztán rögtön egy nukleáris töltet fogadott: a híres Rőtszakáll (Red Beard). 

Majd a Locker roomba mentünk, ahol az egyes fakkokban a hely és az itt dolgozók történeteit ismerhettük meg. Innen az öltözőkhöz vezetett az út: kis csapatunk mindenféle tengerész vagy ahhoz kapcsolódó öltözetet felpróbált. Innen egy lőporos hordókat gyártó kádárműhelybe is betekintést lehetett nyerni.

Aztán a lőpor- és fegyvertörténeti részre mentünk tovább. Itt voltak talán a legkevésbé interaktív kiállítások, lövedékeket, fegyvereket is sokszor csak vitrinekben, számozva lehetett megtekinteni. De volt például egy muníció tárolós terem, ami érdekesen mutatta be a lőszertárolás eszközeit.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A nagy lőszerraktárban egy kb negyedórás videót futtattak szintén Priddy's Hard történetéről. Mivel óránként ismételték, nem kellett hozzá igazítani a programot - a nap folyamán bármikor megnézhető.

Ezután már a modernebb robbanószerek következtek: tengeri aknák, mélységi bombák, torpedók, nukleáris fegyverek és rakéták. Az ágyúk etetéséről szóló teremben aztán meglepetésünkre a fél falat kitakarva egy hatalmas, legóból épített repülőgéphordozó makettjét találtuk, nagyon tetszett a gyerekeknek. (Sajnos nem árultak a shopban hasonló, összeszerelhető verziót.)

A legtöbb időt talán A lőszer útja című teremben töltöttünk el, de az "aknamező" és a torpedós terem is nagyon érdekes volt, főleg mivel jó pár dolgot lehet szétszerelt/szétvágott állapotban is megtekinteni. Műszaki érdeklődésűeknek igazi kincsesbánya.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kiállítótermeket igyekeztek interaktívvá tenni. Nemcsak információs táblák, hanem sokhelyütt érintőképernyős tájékoztatók, érdekességek és megtapogatható kiállítási tárgyak is voltak. A gyerekek a bejáratnál kapott egeres keresős játékot űzték fáradhatatlanul: mire a kávézóhoz értünk, mind a 12 egeret megtalálták. 

  

Cliveden House a Temze partján fekszik, gyönyörű kilátással a berkshire-i dombokra és a folyóra - feltételezve persze a szép időt és normális látótávolságot.

Buckingham második hercege építtette még az 1600-as évek közepén, állítólag a szeretőjének. Valamit tudhatott a hölgy, mert a birtok és a ház is hatalmas volt. A kastély jelenlegi formáját Sir Charles Barry-nek, az angol Parlament tervezőjének köszönheti - miután az előző két verzió leégett. Az utolsó nagy tűz 1849-ben olyan nagy volt, hogy az egyébként kb 5 mérföldre levő windsori kápolnából kifelé tartó Viktória királynő is látta a füstöt, és maga küldte el a királyi tűzoltókat a várból Cliveden megmentésére. Sajnos, a ház nagy része a gyors királyi segítség ellenére is leégett, de ennek köszönhetően kapta azt a grandiózus, olaszos formáját Sir Charlestól, amit ma is láthatunk. 

Cliveden talán leginkább az Astorok miatt híres: Nancy és William Waldorf, Astor 2. várgrófi (vikomt) párja lakta a 20. század elején. Fényűző estélyeiknek, szívélyes meghívásuknak se Churchill, se Ghandi nem tudtak ellenállni. Az Astorokon túl is izgalmas története van a helynek: például ennek a kastélynak a medencéjénél bukott le John Profumo, hadügyminiszter Christine Keeler call girl-lel, és majdnem sikerült az egész angol kormányt magával rántani 1963-ban, de például volt olyan idő is az első világháborúban, amikor hadikórházként szolgált.

Cliveden ma már hotel, de a kertjét, vagy inkább parkját, ma a National Trust tartja fenn. Régebben rendeztek itt veterán autó találkozókat is, de mi csak a friss levegőre, a látványra és egy jó kis sétára vágytunk és végül az autókról sem maradtunk le.

Szép nagy parkolója van a National Trustnak, közepén a shoppal. A parkolóból nyílik a falazott kert - telve gyönyörűbbnél gyönyörűbb rózsákkal és más virágos cserjékkel. A több, mint 900 rózsából álló gyűjteményük gyakorlatilag májustól szeptemberig folyamatosan virágzik - fantasztikus látvány. Ezt elhagyva egy szép nagy labirintushoz értünk, amit egyébként az első William Waldorf tervezett. Nem is olyan egyszerű megoldani, de akinek sikerül, a közepén meglepetés várja. Innen továbbmenve a vízi kert (Water Garden) bámulatosan kialakított világába léphetünk, majd a mese-játszótérre. Kicsit olyan Cliveden parkja, mint Gombóc Artúr csokijai, van itt falazott kert, téli kert, vízi kert, kerek kert, hosszú kert...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A parkolótól egy kb egymérföldes séta visz a házig, egy széles sétányon. Kisgyerekesek vagy idősebbek a helyi kisbuszt is használhatják - negyedóránként tesz egy kört a parkoló és a kastély között. Maradtunk a lábbusznál - és milyen jól tettük! Alighogy eltávolodtunk kicsit a parkolótól, friss, tavaszi nárciszsárgára váltott a zöld rét. Fantasztikus látvány ennyi vadon élő nárcisz egy helyen.

A ház egy része belülről is megtekinthető:  tavasztól őszig minden héten pár napon nyitva van és vezetett túrával be is lehet menni, de a jegyeket előzetesen egyeztetni kell, időpontra szólnak. Ami viszont talán még a háznál is különlegesebb, bár kissé morbid: a kápolna. Eredetileg nyolcszögletű teaszobának indult, aztán valahogy az Astorok sírboltja lett belőle, The Octagon Temple. A belső dekorációja, akárcsak az innen nyíló kilátás, egyszerűen döbbenetes, nem egy tipikus sírbolt. Ide nem kell időpontot egyeztetni, nyitvatartási időben bármikor megtekinthető, de fényképezni nem lehet.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A háznál balra fordultunk és először a park körüli rövidebb túrára indultunk el. Innen csodálatos kilátás nyílik a házra, és a formális kertre. 

Mikor a Temze felőli oldalra értünk, és a kápolna melletti bástyáról lenéztünk, láttuk, hogy vezet le egy lépcső a partra. Jó hosszúnak tűnt, még felülről is, nemhogy alulról. Persze egy kis lépcső még semmitől sem tartott vissza minket, és a gyerkőcök részéről tanúsított kisebb ellenállást legyűrve neki is vágtunk. A lépcső egy sétaösvényben folytatódott, a Temzével párhuzamosan. Végül egy kis tisztásra értünk, ami a régi csónakház és pár lakóház között terült el. 

Családok piknikeztek, gyerekek játszottak a folyó parton. A Temze másik partján pedig lovak legelésztek békésen. Nyugalom áradt mindenhonnan.

Tulajdonképpen egyik hivatalos túraútvonalat sem követtük, hanem érzésre csatlakoztunk hol egyikhez, hol másikhoz. Hivatalos túraútvonalból amúgy van elég: másfél és 3 mérföld közötti hosszúsággal, és váltakozó nehézséggel.

Kicsit mi is megpihentünk, gyönyörködtünk a tájban (vajon, milyen lehet itt lakni...?), aztán visszamásztunk a lépcsőkön a télikert mellett kialakított kávézóhoz. 

Szeretjük a National Trust-os kávézókat. Többnyire nagyon fiatalok dolgoznak bennük, kedvesek, aranyosak. Normális árakon finom dolgokat lehet kapni, és mindenhol standard minőségben. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a Meki, csak friss, helyi ételeket adnak és többnyire biotermékekből, helyben termett alapanyagokból. (Sokan egyébként kifejezetten a kávézóik miatt állnak meg a National Trust-os helyeken, nem is a látnivalók miatt.)

Hazafelé még megcsodáltuk a hotel parkolójában álló veterán és egyéb autókat, aztán visszasétáltunk a nárciszok között az autóig.

 

Warwick igazából egy történelmi vidámpark, egy egész napos, történelmi korokon átívelő, igazi színes forgatag, sok-sok látványossággal, interaktív és kevésbé interaktív kiállításrészekkel, nagyon profi és látványos bemutatókkal. Egyszerűen fantasztikus!

Warwick városa Stratford-upon-Avon magasságában van, kicsivel Birmingham alatt. Lutontól kb 1.5 óra autóút. A város szélén, az Avon folyó partján fekszik a vár. Körülötte 2 nagy aszfaltos, és 1 mega-giga füves overflow parkoló van. 

Reggel 10-re, nyitásra igyekeztünk felérni, akárcsak mindenki más, egyszerűen hatalmas a vár és nagyon sok a látnivaló - úgy véltük, hogy kell rá idő. Mások is így gondolhatták, mert sajna, negyedórával 10 után már csak az overflow parkolóban jutott nekünk hely, ahol egyébként nincsenek sor vagy parkolórész jelző táblák. Szóval kicsit izgultunk, hogy visszatalálunk-e majd az autóhoz - de annyira sokáig maradtunk, hogy nem volt a megtalálásból probléma. Alig maradt autó a parkolóban, mire odaértünk.

Először a parkkal kezdtünk, mivel a Télikertnél levő oldalbejáraton mentünk be. A Télikert belső oldalán levő Páva-kert nevéhez hűen tele volt pávákkal. Még a bokrok egy részét is páva alakúra nyírták. A pávák teljesen magukénak érezték a terepet, és egyáltalán nem szorítkoztak a Páva-kertre. A vár bármelyik részén lehetett velük találkozni: valószínűleg már az oviban is fotobomb volt a jelük..

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mivel a katapult bemutató csak naponta 2-szer van, ehhez igyekeztük szabni a programunkat. A Time Tower (Idő Torony) és a Dungeon (viaszbábus, élőszínészes ijesztgetős hely) is időpontos. A vár többi része nagyjából szabadon bejárható. A hercegnős meseolvasós programra kellett volna még időpontot kérni, de azt túl babásnak ítélte már nagylányunk, ezért kihagytuk. Idegenvezetés több helyen és több időpontban is volt, illetve a madárshownak és a viktoriánus iskolának is kötött kezdési időpontjai voltak, de több is a nap folyamán, így ehhez nem kellett különösképpen igazodni.

A váron kívül a sátrakban többféle dolgot is lehetett csinálni: pl. az adott kornak megfelelő játékokat játszani, kézműveskedni, íjászkodni, stb, autentikus, élőszínészes, kosztümös környezetben. Újabban van egy Horrible Histories labirintus is a váron kívül. 

De mi a manó az a Horrible Histories? Magyarul Rettentő töri címen látható illetve olvasható, Monty Python és Blackadder alapokon nyugszik. Az angol gyerekek imádják, és meglepően hatékonyan (ugyanakkor végtelenül gusztustalanul és viccesen) mutatja be az ókortól a legújabbkorig a történelem egyes szakaszait. Volt a várban egy "utcaszakasz", ahol azt lehetett kipróbálni, hogy mit zúdítottak az utcára (és így a járókelők nyakára) a középkori emberek. Így kaptunk - egyébként sok szeretettel - egy vödörből szart a nyakunkba a gyerekektől.

A várat eredetileg Hódító Vilmos építtette még 1068-ban, de az eredeti favárat később kővárra cserélték, többször tulajdonost váltott, majd a 17. század elején Sir Fulke Grevillenek adományozták. A vár és a birtok aztán a Greville család tulajdonában maradt egészen 1978-ig, amikor Tussauds-ék megvették, és tulajdonképpen egy történelmi vidámparkot csináltak belőle. Állítólag Sir Fulke ma is kísért a várban, pedig nem is itt ölték meg.

A várban a királyi víkendparti kiállítással kezdtünk. Jópofa, élethű viaszfigurákkal tették teljesen plasztikussá a viktoriánus kori főúri hétvégét. Elsőre nem egyértelmű, de nem mindenki viaszszobor, aki sokáig, mozdulatlanul és fapofával álldogál:  egy szolgáló, mikor melléértem, jó hangosan beleüvöltött a fülembe, hogy sütit vagy teát tetszik-e kérni. Máshol is voltak hasonló figurák - a látogatók, illetve inkább a mögöttük jövők vigasságára. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Toronyba szóló időpontunk előtt a csajok leültek egy kicsit az udvaron a fűre pihenni, meg hamizni, a fiúk inkább felmásztak a Guy's Towerba, ahonnan fantasztikus kilátásuk nyílt Warwick városára.

Ebédelni több helyen lehet, mi a parton levő egyik büfét választottuk. Viszonylag egyszerű étlapról főztek, de finomat. Gasztroélményt ne várjunk, de a fish&chips-en kevés dolgot lehet elrontani... Viszont az időzítésre figyelni kell. Már a bejáratnál kapott térképen felhívták rá a figyelmünket, hogy 1 és fél 3 között a legnehezebb rövid sort és ülőhelyet találni - bármelyik étkezdét válasszuk is.

A Toronyban egyébként egy rövid, de annál klasszabb előadás várt minket - nem akarom elspoilerezni, nagyon jó! A Dungeon a londonihoz nagyon hasonló, élőszínészes produkció.

A Katapult-show és a viktoriánus iskola is klassz volt. Az előbbihez igazi robbantgatós, lángolós show-t rittyentettek a vár melletti szigeten, amit erre az időre teljesen lezártak a látogatók elől. A katapultot és a háborúzós show-t, ha valaki erre jár, nem szabad kihagyni! A katapult ugyan nem eredeti, de hosszas történelmi kutatás és rengeteg kísérletezgetés után egy dán hadtörténész és angol és dán manufaktúrák segítségével készült el ez a hatalmas, működőképes gépezet. Olyannyira működőképes, hogy egyrészt ez tartja a világrekordot katapultlövésben, másrészről pedig pár éve leégette az egyik partmenti hajóházat egy félresikerült lövésével a megdöbbent várlátogatók szeme láttára.

Az iskola is élőszínészes előadás volt a régi Malomban, minden résztvevőt bevontak az iskolatörténelem felelevenítésébe, pedig olyan sokan voltunk, hogy egy tűt is alig lehetett volna leejteni. Kislányunkat a helytelen tartása miatt fenyítették meg, nekem meg a (természetesen) helytelen spelling miatt lett bottal és szóval verés a jutalmam. Persze, az vesse rám az első követ, aki kapásból le tudja betűzni a Popocatepetl vulkán nevét fejből. Sajnos, a viktoriánus iskola nincs mindig műsoron, pedig nagyon jópofa volt, a fenyítés ellenére is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A vár és a Dungeon kombinált jegy ára egy napra egy négytagú családnak idén 96 font online előre megvéve, egyébként  132 font. Szóval érdemes előre gondolkodni, főleg mivel itt is van esőgarancia, és a különbségből megvan a shopping meg a helyben vásárolt étel-ital. Mi Merlin Pass-szal látogattuk, úgy ingyenes, de van saját éves bérlete is, ami 35 font fejenként. Minimum 6 font a parkolás, de a bejárathoz közel már 10 font, ez a belépőjegyen felül van. 

A Belfast cirkáló 75 évvel ezelőtt a normandiai partraszállás vezető hajója volt, ma az Imperial War Museums csoport tagja, az európai D-Day flotta egyetlen túlélője. English Heritage kártyánkra 50% kedvezményt adtak a belépti díjból, így nagyon jutányos áron juthattunk be, de az IWM bérlet is értelmes vásár lett volna.

A Tower Bridge déli lábánál horgonyoz, a parton van a látogatóközpont, benne a shop és egy jópofa kávézó, a Temzére néző tetőterasszal. A kávézó elé színes párnákat dobtak a lépcsőkre. Egy csomóan megpihentek itt, akár vettek valamit a kávézóból, akár nem - de senkit sem zavartak el, vagy néztek volna rá csúnyán. Számunkra is hívogató volt a színes párnasereg, de inkább a látogatás végére terveztük a kiülést, napozást.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A látogatóközpontban lehetett további költség nélkül audio guide-ot kérni, ezt mindannyiónknak kértünk, aztán belevágtunk az ismerkedésbe.

A cirkáló szinte teljes egésze látogatható, mindenhol képes leírások segítik az eligazodást. Volt pár hely, amit üvegfal mögött lehetett csak megtekinteni, de a legtöbb helyiségbe be lehetett sétálni. A viaszfigurákkal, részletesen bemutatott/kidolgozott berendezési tárgyakkal pedig teljesen plasztikussá tették a cirkáló rendes üzemmódban történő használatát. A műtőben műtöttek, a fogorvosnál fogat húztak, a konyhában főztek, még a fazékba is bele lehetett kukkantani.

Mivel gyönyörű idő volt, ezért minden fedélzetére ki lehetett menni, ez esőben, szélben, csúszós időben azért változhat. 

A hajón jópár ágyút megtartottak. Érdekesség, hogy a cirkáló központi helyzete miatt, a hajón levő ágyúk - ha működnének - gyakorlatilag London egész területét lefednék: bármit el lehetne velük találni Greater Londonban (London és külvárosai). A másik, ami nagyon tetszett, hogy egy csomó interaktív dolog-játék is van a hajón. A gyerekek a hajó megtekintése után még egyszer visszamentek a kedvenc helyükre: az irányítószobában levő játékasztalokhoz, ahol az érintőképernyők segítségével kellett a mentőhajó-flottát a mentés helyszínére irányítani.

Miután itt végeztünk, elindultunk a Temze déli partján a London Eye felé. Nagyon szép a parti sétány, szép időben csurig tele emberekkel. A South Bank-en tényleg minden van, a Globe színháztól a Tate múzeumon át az ITV székházig és a bubifújó emberekig. Mókás, színes forgatag. Ottjártunkkor épp könyvvásár volt a Nemzeti Színház előtt, mi is vettünk egy Skóciáról szóló útikönyvet - jól jöhet az még.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyalog, sétatempóban kb 3/4 órára van az HMS Belfasttól a London Eye. Ez utóbbinál mindig óriási sorok kígyóznak, és ezúttal nekünk még jegyünk sem volt. Egy rövid családi kupaktanácsot követően, mivel épp 25% kedvezményt adtak az éves Merlin Passokra, amivel a London Eye is látogatható, megvásároltuk a családi Merlin Pass csomagot. 

Mélyen a kamerákba néztünk és negyedóra múlva, 4 fényképes bérlettel a kezünkben álltunk be a London Eye-ra való felszállásra várakozó sorba. Bár nagyon hosszúnak tűnt a sor, igazából negyedóra alatt sorra kerültünk - egész tempósan haladt, és a kapszulák is sok embert nyeltek el egyszerre.

A kilátás fentről egyszerűen csodálatos - ha épp jó idő van. Szerencsénk volt, és minden kiválóan látszott, de ködben, vagy csak egyszerűen párásabb időben biztos nem sok minden látszik - egyszerűen túl magasan, túl távol vannak a kapszulák mindentől. Kis érintőképernyők segítségével lehetett belőni, hogy éppen mit is láthatunk - ezt a gyerekek nagyon élvezték.

 

Mi a közös Viktória királynőben, Jimmy Hendrixben, az impresszionista Manet-ben és Bear Gryllis-ben?

Valamilyen módon mind szorosan kötődnek a Wight-szigethez, Anglia legnagyobb szigetéhez, ahol még nincsenek szürke mókusok, és ahol a világon a legtöbb szellem lakik. Azt mondják, a Wight-sziget Anglia kicsiben: itt minden megtalálható, ami Angliában is: hegyek, völgyek, strandok, várak - csak sokkal kisebb méretben. A legnagyobb városa is csak 30 ezres.

Szállást Chale-ben, egy kis falucskában foglaltunk, a Wight Mouse Inn-ben. A fogadónak több mint 400 éves történelme van, ez a fürdőszobán meg is látszott egy kicsit. Ezt leszámítva nagyon jó szolgálatot tett nekünk: a kaját és a helyi sört imádtuk és a csillagtúrás útitervünknek is teljesen megfelelt. 

Nem mintha a Wight-sziget olyan nagy lenne... a 2 legtávolabbi, megközelíthető pontja is kb 40 kilométer egymástól. Viszont ezen az alig 380 km2-en a legnagyobb a helyi látványosságok népsűrűsége egész Angliában, talán Londont leszámítva. Legalábbis ez volt a benyomásunk, amikor az utat terveztük. Annyi minden látni- és csinálnivaló van itt, egy teljes hét is kevés lenne rá.

Többféle kompos megoldással is el lehet jutni a szigetre. A leggyorsabb gyalogosan felszállni a légpárnás kompra Portsmouthban és negyedóra (!) alatt ott is van az ember a Wight-szigeten. Mi a Southhamptonból induló Red Funnel komppal, autóval mentünk: nagyon kényelmes helyünk volt a kb. egy órás út alatt. A kompjegyek megvásárlásakor nagy kedvezménnyel lehetett hozzájutni több helyi látványosság belépőjéhez is. 

• 
• 
• 
• 
• 

Első nap a Carisbrook Castle meglátogatásával kezdtünk.

Bár Carisbrook története az 1200-as évekig nyúlik vissza, még az 1900-as évek elején is lakta a királyi család: Beatrice hercegnő kedvenc nyári tartózkodási helye volt. Neki köszönhető, hogy a vár ma is lakható állapotban van, még egy szép kert is került a falakon belülre, amit nemrég felújítottak.

Leghíresebb lakója azonban a várnak mégsem Beatrice, hanem I. Károly volt, akit egy ideig itt tartottak fogva. Hálószobája ma is majdnem teljesen változatlanul látható. Állítólag olyan kövér volt, hogy amikor megpróbált elszökni, beszorult a rácsok közé - többször nem is próbálkozott. 

A gyerekeket a vár története is lekötötte, meg a keresős játék, amit a vár termeiben kellett végigjátszani. Egy sor dolgot ki lehetett próbálni, középkori hangszereket, játékokat, meg persze a sodronysisakot és vértet is. 

De még ennél is érdekesebbnek találták a csacsikat. 

A várba a 16. század óta egy csacsi-hajtású kerék segítségével hozták fel a vizet a vár közepére fúrt kútból. Ma is lakják csacsik a várat, de elődeikhez képest nagyon jó dolguk van. Négyen vannak, egy helyi hagyomány miatt mindnek J-vel kezdődik a neve, és az összesen 4 darab, óránkénti bemutatót számítva, fejenként kb 2 percet dolgoznak naponta. Arra is milyen nehéz rábeszélni őket! 

A vár másik nevezetessége, hogy a Nagy-Britanniában honos 14-féle denevér közül 9 itt költ. Nyáron éjszakai túrákat is szerveznek denevér-lesre.

Egy gyors ebédet követően Havenstreet felé vettük az irányt, ahol az Isle of Wight Steam Railway fő állomása található. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Wight-szigeten lévő gőzös vasútvonalak hossza egészen az 50-es évekig meghaladta az 55 mérföldet, ma már csak 5 mérföldnyi maradt. Havenstreet a meglévő vonal közepén helyezkedik el, de ez a főállomás. A májusi hétköznap ellenére a délutáni körjárat, amire mi is vállalkoztunk, teljesen tele volt. Amíg a vonatra várakoztunk, a helyi vasúttörténeti kiállítást néztük meg. Kb félóránk volt nézegelődésre - ez édes kevés arra a rengeteg, mindenféle korú és fajtájú mozdonyra, vagonra, ami itt található. 

A vasútvonal erdőkön, mezőkön keresztül vezetett. Az erdőkbe benézve teljesen lila, liláskék volt az aljnövényzet: harangvirágok virágoztak mindenütt. A mezőkön meg tízesével láttunk mezei nyulakat. Barna, nagyfülű barátaink egyáltalán nem féltek a vonattól. Vidáman ugrabugráltak jobbra-balra, hipp-hopp, néhol 1-2 méterre is simán megközelítették a tovapöfögő vonatot.

Maga a vonat is nagy élmény, csuda kényelmes volt. Gyönyörűen restaurált, peronról nyíló, faborítású fülkékben helyezkedtünk el, vastagon párnázott üléseken.  

A nap zárásaként, még vacsi előtt, lementünk a tengerpartra Ventnornál. A belvárosban parkoltunk le, és lesétáltunk a partra. Ventnor nagyon helyes kis tengerparti város, igazi Viktoriánus tengerparttal. Megcsodáltuk a kert-tervezett vízesést, és dobáltuk a kavicsokat a tengerbe, mint annyian mások a parton 

Volt egy jópofa Fish&Chips árus a kis mólón. Emberek jöttek, leparkoltak a tengerparton, és az autóból a tengert és a naplementét bámulva költötték el a helyben vásárolt halvacsorát. 

• 
• 
• 
• 

A második napon sem volt sokkal fényesebb az idő, hiába volt május. De legalább nem esett. 

A szigeten 4 (380 km2-en 4!) vidámpark-jellegű intézmény van, a 3 nap alatt mi is ki szerettünk volna próbálni legalább egyet. A szállásunk a Blackgang Chine-hoz volt a legközelebb, ami a legnagyobb vidámpark a szigeten - kb 5 perc volt autóval. Igaz, nyitás után nem sokkal mentünk, de se a parkolóban, se a parkban nem volt nagy tömeg. Kicsi se. 

A beléptető hölgyekkel beszélgetve kiderült, hogy a szigetre gyakorlatilag csak nyári hétvégéken jönnek az angolok, és egy kevés külföldi turista, szóval hétköznap, iskolaidőben, pár helyi családot leszámítva alig van valaki. Ennek megfelelően a belépő is kb feleannyiba is kerül, mint mondjuk LEGOLAND-ba. A park egyébként nagyon tetszett nekünk - bár kicsit furi volt, hogy alig találkoztunk másokkal. 

Ez Anglia legrégebbi vidámparkja. Egy helyi család tulajdonában van már évtizedek óta, láthatóan nagy gondot fordítanak rá, folyamatosan újítanak fel/cserélnek le dolgokat. Viszonylag nagy területen fekszik. Egy hatalmas tájrendezett, virágos park a tengerparton, helyenként lélegzetelállító kilátással a partvonalra. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A park több részből áll, de egy nap alatt végigjárható. A családból mindenkinek más volt a kedvenc része, de abban egyet értettünk, hogy viszonylag sok a néznivaló (még kiállítások is voltak), és kicsit kevesebb a csinálnivaló. Mivel sehol nem volt sor, ezért ami tetszett, azon többször is mentünk, lecsúsztunk.

A csokizó a Kalózföld szélén, ha valaki erre jár, kihagyhatatlan: isteni házi készítésű bonbonokat árulnak. A Vadnyugati falut is nagyon élveztük. Az egyik helyiségben méretre lehetett próbálni a koporsókat is - ízig-vérig angol humor... 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Dinoszauruszokkal 2 helyen is találkoztunk - egy barlangban és a Restricted Area 5-ban (5. számú elzárt terület). Az előbbiben egy mérlegre állva megtudhattuk, hogy a barlang belsejében lakó dinócsaládnak mire lennénk jók: a nagyfiú max. egy nasizásra lenne alkalmas, a kiscsaj és én már előételek is lehetnénk, de édesapa tuti főétel lenne a dinómenün.:-) Az elzárt területen életnagyságú/közel életnagyságú, mozgásérzékelős dinószobrok ijesztgettek és spricceltek minket, és minden arra haladót. Ez tényleg jópofa volt, főleg a táblák voltak nagyon viccesek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Volt egy kis mozi (A Wight-élmény) is, ahol egy virtuális helikopteres túrára vittek a sziget felett - ez mondjuk felejthető, bár a sziget tényleg gyönyörű felülről.

Volt egy kiállítás a part eróziójáról, ahogy a földcsuszamlások alakítják a partvonalat. Bementünk az egyik terembe megnézni egy kisfilmet.Megálltunk a korlátnál középen, meg a hátsó falnál, de még ekkor sem gyanakodtunk. Aztán egyszer csak a film közepén a narrátor kiabálni kezdett, hogy 'Úristen! Nézzétek, megindult a föld megint!'  Futott, ki merre látott...

A Blackgang Chine-ba szóló családi belépőnk egy akciónak köszönhetően egy másik parkra is érvényes lett volna még egy hétig, fejenként 1 font befizetése mellett. Arra, sajnos, már nem jutott időnk, hogy kihasználjuk.

Délután 4-kor a család teljesen kimerülten ült az autóba, de édesapában még működött az elem. Minket a parkolóban hagyva mászott fel a Szent Katalin kápolnához (St Catherine's Oratory), a sziget egyik legmagasabb pontjára. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A harmadik napon végre kisütött a nap. Mindjárt másképp indult így a reggel, verőfényben. Érezhetően többen voltak az utakon, meg úgy általában mindenhol: szabad reggelizőasztalt is alig találtunk a fogadóban. 

Reggeli után az utunk a Wight-szigeti állatkertbe vezetett, amit egy régi viktoriánus erődöt átalakítva hoztak létre. Kívülről még mindig inkább egy katonai létesítményre hasonlít, hiába festettek rá állatos képeket. Viszont, minden rosszban van valami jó, az erőd stratégiai helyzeténél fogva az egyik legszebb (homokos) strand felett található.

A budapestinél kisebb, de családiasabb hangulatú állatkert elsősorban lemurokra és tigrisekre specializálódott. Ezekből több és többféle is van. A lemurok etetése, és az étkezési és egyéb szokásaikról tartott kiselőadás nagyon jópofa helyi látványosság. A tigriseknél meg az tetszett nagyon, hogy plexiből építettek egy beugrót, és gyakorlatilag be lehet állni a tigrisek közé. Félelmetes érzés.

De legjobban a szurikáták és az oroszlánok fogtak meg minket. A nagyon ritka fehér oroszlánok közül 2 is található itt: egy fiú meg egy lány. (Magyarországon egyébként csak Nyíregyházán, no meg most már Szegeden is van fehér oroszlán.) A szurikáták meg úgy jófejek, ahogy vannak. A gyerekek végtelen ideig el tudták volna nézni a homokos kifutójukban zajló jövés-menést.

A kb 3 órás ott-tartózkodásba az is belefért, hogy az állatkert/erőd D-napon betöltött szerepéről készült minikiállítást is megnézzük. Ez utóbbi, bár érdekes volt, korántsem olyan színvonalú, mint az állatkert maga.

Mikor kijöttünk, még lementünk a tengerpartra egy kicsit sétálni, majd autóba ültünk és átgurultunk Godshill-ba. A falu központjában van egy nagyobbacska, ingyenes parkoló, mi is ide tettük le az autót. Ez volt az első hely a 3 nap alatt, ahol nehéz volt parkolóhelyet találni. Nyüzsgött ez a kis falucska az élettől.

A parkoló mellett rögtön egy kávéház található, isteni finom ebédet adtak. Minden morzsa elfogyott, és még a helyi fagyit is megkóstoltuk. Jó:-)

Aztán kicsit bóklásztunk még a helyi boltocskákban, majd a godshill-i modellfalu felé vettük az irányt. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy megszállott család 1:10-es arányban megépítette az egész falut (Godshill-t), a shanklini régi faluközpontot, meg a híres helyi szurdokot. Igazi, de miniatűr téglákból,kövekből meg cserepekből, helyenként nádtetővel, igazi malterrel. Telepítettek még fákat, cserjéket és virágokat, és azokat is méretarányosan alakították ki. És tették mindezt 35 évvel ezelőtt. Azóta a kert fantasztikusan összeért - csodaszép látvány. Még egy működő kisvasutat is láttunk - hihetetlen, de közel 1.5 mérföldnyi vasútvonalat fektettek le érte. 

A nap végén meg átautóztunk East Cowes-ba, hogy újra behajózzunk - ezúttal Southhampton fele. Nehéz szívvel vettünk búcsút, hiszen annyi mindent meg szerettünk volna még nézni a szigeten. A drámai Needles-erődöt, az Osborne-kastélyt, a többi vidámparkot... 

 

A Londontól kb 1 órára levő Brooklands neve egybeforrt az autóversenyzéssel. 4.5 km-es pályája az első volt a világon, amit kifejezetten autóversenyekre építettek, 1907-ben. Egy rész még ma is látható, sőt használatban is van.

A régi Brooklands pálya maradékát a DaimlerChrysler vette meg 2004-ben és hamarosan felhúztak ide egy hatalmas látogatóközpontot és a pályát is felújították, vagyis ami még megvolt belőle.

A Mercedes Benz World ma bárki által látogatható, a környéken járó magyaroknak majdhogynem kötelező.  

Hogy miért? 

Barényi Béla miatt. Olyan sokat köszönhet ennek a magyar származású mérnöknek a Mercedes és minden autós, hogy az autótörténeti kiállításon külön részt szenteltek neki: íróasztala, egyes tervrajzai is ki vannak állítva. Azok a passzív és aktív biztonsági rendszerek, amik a mai autókban szinte alapfelszereltségnek számítanak, valamilyen módon mind Barényi Bélához és az ő fejlesztéseihez, találmányaihoz köthetők. Nagyon büszkék voltunk rá (és magyarságunkra is) ottjártunkkor.

Az autózás, és ezen belül a Mercedes, történetén kívül azonban még egy csomó minden látható és csinálható a 3 szintes épületben ... és a pályán is. Ingyenes a látogatás, hiszen itt (talán nem is olyan rejtve) kereskedelmi tevékenység is folyik: az ilyen-olyan érdekességek, játékos ismeretterjesztés mellett valódi Mercedeseket árulnak valódi vásárlóknak.

Hétvégenként idegenvezetős túrákat is szerveznek, ezt mi kihagytuk. Mint a legtöbben, egyszerűen csak körbe sétáltunk. Legfelül kezdtünk, és úgy haladtunk lefele. 

Benz első autójától kezdve több régi, kevésbé régi vagy egészen új Mercedest is láttunk. Többek között egy olyan, Brunei szultánjának kérésére átalakított 300 SL Gullwing-et is, amibe teljesen új, egyedi gyártású futóművet és AMG motort és egyéb kütyüket tettek, hogy a mai kor igényeinek is maximálisan megfeleljen. A szultán egyébként eredetileg 6 ilyen, átalakított autót rendelt, de végül 11-et készítettek - mindegyik ára több mint 1 millió euró volt anno! 

Az autók biztonságtechnikájának fejlődéséről külön kiállításrész szólt: egy csomó érdekes dolgot megtudtunk pl. a légzsákokról. 

Pihenésképpen kipróbáltuk a vezetés-szimulátorokat. Állítólag kitúrtam a gyerekeket - de én nem így emlékszem. Hívtak, hogy 'anya, gyere, te is próbáld ki!' Én csak szót fogadtam:-)

Az első emeleten a McLaren Mercedes Forma 1-es autóknak is szenteltek egy kiállításrészt, és egy szétszerelt autót darabonként felfüggesztettek. Elgondolkodtató látvány: pár mázsa guruló vasból művészet.

Nagyon klassz kilátás nyílott erről a szintről a verseny és tréning-pályára. Egyszer jó lenne kipróbálni egy vezetéstechnikai tréninget (vagy egy kis gyorsulási versenyt) velük...

Addig is mindent kipróbáltunk a házon belül. Mindkét moziba beültünk: a 4D-s film az autógyártásról különösen érdekes volt. Az ember nem is gondolná, milyen nehéz lehet autónak lenni. A gyerekek festettek Smart-ot, játszottunk a gyorsasági játékokkal, stb. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A régi Brooklands pálya másik felén, gyakorlatilag a Mercedes Benz World-del szemben, a családi áron 42 fontért látogatható Brooklands Museum található. 

A hely és a név kötelez: a Brooklands Museum is a közlekedésről szól. De már egy kicsit szélesebb körben, mint az MBW átellenben. Az auto-motor sport, a repülés és a tömegközlekedés kezdeteitől napjainkig ível a kiállítások témája.

Amikor a kirándulást terveztük, akkor láttuk, hogy azon a hétvégén lesz a Mazda MX-5 találkozó a múzeum és a hozzátartozó pályarészlet területén. Mégis meglepődtünk a jelenlévő MX-5-ösök nagy számán, amikor megérkeztünk. Egy csomó Mazda állt szépen a füvön, a parkolókban és gyakorlatilag minden talpalatnyi helyen is, de még több állt sorba, hogy a Test Hill-en felfele gyorsulva megmutassa, mit tud. Volt, amelyik igen beteg csiga-módra jutott csak fel, de a többség szép időket futhatott a hangból és a látványból ítélve.

A Test Hill, mint megtudtuk, egy erre a célra épített, először 12.5 aztán 20%-os emelkedő, ami a legfelső szakaszán 25%-ra vált. Baromi meredek...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kicsit mi is bámultuk a Mazdákat, aztán a múzeum épületei felé fordultunk inkább. Volt jópár régi műhely és pár nagyobb hangár. Láttunk pár autótörténeti különlegességet is, például Ian Fleming Chitty Chitty Bang Bang-jét vagy a 24 literes többszörös rekorder Napier-Railtont. És mondtam már? Rengeteg Mazdát.

A repülés történeti kiállításrész a Wright fivérek repülőjének replikájával indult, de egész a 20. századig eljutottunk: a gyerekek egy Harrier pilótafülkéjébe is beülhettek. A Brooklands-nek van egy gyönyörű állapotban lévő Concordja is - ez külön díj ellenében látogatható. A hangárak között pedig még több Mazda volt. A Concorde alatt és környékén jó pár veterán autó volt kiállítva - megfelelő díj ellenében akár el is lehetett volna vinni őket egy körre.

A legutolsó kiállításrész a londoni buszokról szólt. London Bus Museum néven fut, és vagy 150 évnyi londoni busztörténelem van bezsúfolva egy közepes méretű hangárba a lóvontatta busztól a mai buszokig. Az egyik buszból kiemelt vezetőfülkében a buszvezetést is gyakorolni lehet: nem is olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. A buszmúzeum háta mögött pedig még egy kevés Mazda volt látható.

Végül elmentünk egy körútra egy piros emeletes buszon. Jópofa volt nagyon - kimentünk vele a forgalomba, ki a múzeum területéről.

Nagyon élvezetes fél napot töltöttünk itt is. Viszont a két brooklandsi intézmény meglátogatását egy egynapos kirándulás keretében csak a legelvetemültebb vas- és benzingőzszag-rajongóknak ajánlanám. 

"Nézd, anya, itt is vannak! Ott is vannak!" Kislányunk lelkesen rohangált a Mottisfont birtok túraösvény-rendszerének egyik ösvényén.

A Mottisfont birtok, Winchester és Salisbury között félúton, amúgy nem egy kihagyhatatlan látványosság. Vidéki kúriából van egy pár a környéken. Ilyenkor februárban mégis sok a látogató: hatalmas foltokban, rengeteg hófehér buksi tolta kifelé magát a zöld növénykabátocskákból. Vidéki gyerek vagyok, de még sosem láttam ennyi hóvirágot egy helyen. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A birtoknak messze földön hires téli kertje is van. Nem, nem az az üvegházas télikert, hanem egy olyan szabadtéri kert, amiben télen is virágzó, illatos virágok, örökzöld vagy éppen bámulatosan sokszínű lombhullató növények vannak. Sárga és vörös ágú som, ibolyatenger...

Eredetileg egy hosszabb, 6 mérföldes birtok-körüli gyalogtúrát terveztünk, de végül beértük a Test folyó melletti rövidebb túrával. Hideg volt, bolond szél fújt és délig esett az eső: minden csupa sár. Az ember azt hinné, hogy csak az olyan elvetemült friss levegőre vágyók, mint mi, merészkednek ki ilyenkor - de a birtok szép nagy parkolója több, mint félig volt.

A Test folyóba a Mottisfont területén levő forrásból fakadó kis patak is belefolyik. Először ezt követtük a forrásig, aztán visszasétáltunk a folyóhoz és elindultunk a folyó melletti ösvényen. 

A második hídnál visszafordultunk és a folyó melletti játszótereket látogattuk sorra. A vízpumpás, zsilipes tetszett a legjobban. Amikor eljöttünk, egy idősebb pár állt le játszani vele:-) Alapból lelkesedést nemigen mutató kamaszodó nagyfiúnk is megjegyezte: "most már megérte eljönni".

A házban lévő büfében ebédeltünk. Az étkező részen valódi kandallóban valódi, barátságos tűz lobogott, kellemes meleget adva a teremben. Csupa helyben készült, ámde egyszerű finomságot lehetett kapni.

Az étkezőből a régi konyhába lehet átjutni egy szűk ajtón keresztül. Ma az étkező folytatásának használják, ha megtelne az elülső helyiség. Viszont például még mindkét, az 1900-as évek elején beépített tűzhely megtalálható benne: egy dupla AGA és egy szép nagy vas sparhelt. Ez utóbbihoz egy forgó grill is tartozik, melyet a folyó által megmozgatott vízi kerék hajt - a mai napig, bár a tűz már nem ég a grill alatt.

Mottisfont háza egyébként több, mint 800 éve áll a Test folyócska partján. Először mint Ágoston-rendi monostor, később mint vidéki kúria hasznosult, többször átépítették, le is bontottak belőle. Ezért most kicsit úgy néz ki, mintha félbevágták volna. Bent többféle látnivaló van, Rex Whistler érzékeny, csipkeszerű  falfreskói, vagy a Derek Hill képtár is fantasztikus.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A régi lovardába, no meg persze a shopba is érdemes bekukkantani. 

Hazafelé még egyszer megnéztük a folyónál a kacsákat, ahogy a gyors folyású folyón próbáltak sodrással szemben úszni. Hát, nem egyszerű - még nekik sem...