Cliveden House a Temze partján fekszik, gyönyörű kilátással a berkshire-i dombokra és a folyóra - feltételezve persze a szép időt és normális látótávolságot.
Buckingham második hercege építtette még az 1600-as évek közepén, állítólag a szeretőjének. Valamit tudhatott a hölgy, mert a birtok és a ház is hatalmas volt. A kastély jelenlegi formáját Sir Charles Barry-nek, az angol Parlament tervezőjének köszönheti - miután az előző két verzió leégett. Az utolsó nagy tűz 1849-ben olyan nagy volt, hogy az egyébként kb 5 mérföldre levő windsori kápolnából kifelé tartó Viktória királynő is látta a füstöt, és maga küldte el a királyi tűzoltókat a várból Cliveden megmentésére. Sajnos, a ház nagy része a gyors királyi segítség ellenére is leégett, de ennek köszönhetően kapta azt a grandiózus, olaszos formáját Sir Charlestól, amit ma is láthatunk.
Cliveden talán leginkább az Astorok miatt híres: Nancy és William Waldorf, Astor 2. várgrófi (vikomt) párja lakta a 20. század elején. Fényűző estélyeiknek, szívélyes meghívásuknak se Churchill, se Ghandi nem tudtak ellenállni. Az Astorokon túl is izgalmas története van a helynek: például ennek a kastélynak a medencéjénél bukott le John Profumo, hadügyminiszter Christine Keeler call girl-lel, és majdnem sikerült az egész angol kormányt magával rántani 1963-ban, de például volt olyan idő is az első világháborúban, amikor hadikórházként szolgált.
Cliveden ma már hotel, de a kertjét, vagy inkább parkját, ma a National Trust tartja fenn. Régebben rendeztek itt veterán autó találkozókat is, de mi csak a friss levegőre, a látványra és egy jó kis sétára vágytunk és végül az autókról sem maradtunk le.
Szép nagy parkolója van a National Trustnak, közepén a shoppal. A parkolóból nyílik a falazott kert - telve gyönyörűbbnél gyönyörűbb rózsákkal és más virágos cserjékkel. A több, mint 900 rózsából álló gyűjteményük gyakorlatilag májustól szeptemberig folyamatosan virágzik - fantasztikus látvány. Ezt elhagyva egy szép nagy labirintushoz értünk, amit egyébként az első William Waldorf tervezett. Nem is olyan egyszerű megoldani, de akinek sikerül, a közepén meglepetés várja. Innen továbbmenve a vízi kert (Water Garden) bámulatosan kialakított világába léphetünk, majd a mese-játszótérre. Kicsit olyan Cliveden parkja, mint Gombóc Artúr csokijai, van itt falazott kert, téli kert, vízi kert, kerek kert, hosszú kert...
A parkolótól egy kb egymérföldes séta visz a házig, egy széles sétányon. Kisgyerekesek vagy idősebbek a helyi kisbuszt is használhatják - negyedóránként tesz egy kört a parkoló és a kastély között. Maradtunk a lábbusznál - és milyen jól tettük! Alighogy eltávolodtunk kicsit a parkolótól, friss, tavaszi nárciszsárgára váltott a zöld rét. Fantasztikus látvány ennyi vadon élő nárcisz egy helyen.
A ház egy része belülről is megtekinthető: tavasztól őszig minden héten pár napon nyitva van és vezetett túrával be is lehet menni, de a jegyeket előzetesen egyeztetni kell, időpontra szólnak. Ami viszont talán még a háznál is különlegesebb, bár kissé morbid: a kápolna. Eredetileg nyolcszögletű teaszobának indult, aztán valahogy az Astorok sírboltja lett belőle, The Octagon Temple. A belső dekorációja, akárcsak az innen nyíló kilátás, egyszerűen döbbenetes, nem egy tipikus sírbolt. Ide nem kell időpontot egyeztetni, nyitvatartási időben bármikor megtekinthető, de fényképezni nem lehet.
A háznál balra fordultunk és először a park körüli rövidebb túrára indultunk el. Innen csodálatos kilátás nyílik a házra, és a formális kertre.
Mikor a Temze felőli oldalra értünk, és a kápolna melletti bástyáról lenéztünk, láttuk, hogy vezet le egy lépcső a partra. Jó hosszúnak tűnt, még felülről is, nemhogy alulról. Persze egy kis lépcső még semmitől sem tartott vissza minket, és a gyerkőcök részéről tanúsított kisebb ellenállást legyűrve neki is vágtunk. A lépcső egy sétaösvényben folytatódott, a Temzével párhuzamosan. Végül egy kis tisztásra értünk, ami a régi csónakház és pár lakóház között terült el.
Családok piknikeztek, gyerekek játszottak a folyó parton. A Temze másik partján pedig lovak legelésztek békésen. Nyugalom áradt mindenhonnan.
Tulajdonképpen egyik hivatalos túraútvonalat sem követtük, hanem érzésre csatlakoztunk hol egyikhez, hol másikhoz. Hivatalos túraútvonalból amúgy van elég: másfél és 3 mérföld közötti hosszúsággal, és váltakozó nehézséggel.
Kicsit mi is megpihentünk, gyönyörködtünk a tájban (vajon, milyen lehet itt lakni...?), aztán visszamásztunk a lépcsőkön a télikert mellett kialakított kávézóhoz.
Szeretjük a National Trust-os kávézókat. Többnyire nagyon fiatalok dolgoznak bennük, kedvesek, aranyosak. Normális árakon finom dolgokat lehet kapni, és mindenhol standard minőségben. Ebből a szempontból kicsit olyan, mint a Meki, csak friss, helyi ételeket adnak és többnyire biotermékekből, helyben termett alapanyagokból. (Sokan egyébként kifejezetten a kávézóik miatt állnak meg a National Trust-os helyeken, nem is a látnivalók miatt.)
Hazafelé még megcsodáltuk a hotel parkolójában álló veterán és egyéb autókat, aztán visszasétáltunk a nárciszok között az autóig.
